Mindenkinek eljön az a pont az életében amikor eldönti itt és ne tovább… ilyenkor elhatározza h lefogy, leszokik a dohányzásról vagy többet foglalkozik a családjával, vagy épp szeretne helyt állni a munkában vagy a tanulásban. De van aki a teljes életéből szeretné kidobálni a szemetet. Minden egyes nap úgy kelsz -hogy igen ez az a nap amikor minden megváltozik- felkelsz végzed a mindennapos teendőidet iskolába mész eszel eltelik a fél nap és közeledik …igen, szembejön veled az a pillanat amire egész nap vártál és épp mikor homlokon csókolna fogod magad hátat fordítasz neki és az ellenkező irányba indulsz de nem is csak úgy simán sétálgatva olyan sebességgel és olyan félelemmel hogy saját magadat is megleped. És amikor ez megtörtént? Megtorpansz. Elnémulsz. Körülötted minden egyes kép kimerevedik. És akkor megfordulsz szaladsz a csók felé de már késő…túl késő. Az a pillant már nem jön vissza. Talán holnap? Vagy a jövő héten? Nem! Soha semmilyen pillanattól nem szabad megrémülni mert lehet hogy az volt az utolsó és nem lesz következő. Minden elvesztegetett pillanat lehet hogy egy életet tesz tönkre.
Tudod, érzed, hogy ez a jelenlegi kép amit festesz nem te vagy. Valami hiányzik, valami kellene még a kompozícióhoz de nem találod a megfelelő színt az árnyalatot, meg már azt se hogy melyik kezedbe fogd az ecsetet. És egyszer csak meginog a talaj a talpad alatt a műteremben, és egyre jobban rázkódik, hullik a vakolat, de te csak állsz nem tudsz kapaszkodni. Majd egy váratlan pillanatban megnyílik a padló, az üreg szélesedik először a festményed majd te fogsz bele esni….
